Reggel, amikor iskolába megyek, mikor kilépek az ajtón. Röviddel az után, hogy elfordítom a kulcsot, aztán kihúzom a zárból. A kapu felé indulok, és már nem amiatt aggódom, hogy Jaj, megint elkések!. Nem jár a fejemben semmi rossz, nyugtalanító. Még tiszta vagyok, friss. Látom a szomszéd házat, és a kopasz fákat. Látom, amint lehullik az utolsó levél. Látom a gyönyörű ködöt, a hidegtűrő madarak hangját hallgatom, és tökéletes békét érzek. Hihetetlen gondolatok futnak át akkor az agyamon. Tájleírások megfogalmazódnak, aztán amint kigondoltam el is tűnnek. Szeretnék néha leülni egy fa tövébe, és elővenni egy jegyzetfüzetet. Azok a reggeli gondolatok még nincsenek megfertőzve. Tiszták, békések és gyönyörűek. Kipihentek, pont mint a természet.
A korán kelés talán egyetlen előnye, hogy látod a természet ébredését, és ez újra meg újra eszünkbe kéne, hogy juttassa mekkora kincs nekünk. De mi csak rohanunk. Nehogy elkéssünk. Szinte bűn lenne. Pedig néha elnézni a távolba és elgondolni messzire pihentetőbb, mint egész éjszaka aludni, és rádöbbent. Rádöbbent minket magunkra, másokra, a természetre, az időre, a haladásra.
Mennyire egyszerű lenne szépeket írni, ha mindig ott lenne egy jegyetfüzet, és rengeteg idő, felírhatnám a gondolatokat. Néha csak úgy dől belőlem, de amint írni kezdek, vége.
Az ősz füstös, hűvös késő délutáni illatáról. A barna csizmám alatt ropogó száraz falevelek jellegzetes hangjáról. Arról az érzésről írnék, ami bennem van akkor. Akkor, amikor a száradó fák színpompájában haladok el. Arról, ahogy lassanként napról napra egyre hidegebb az idő, hűvösebb a levegő. Ahogy változnak az érzések. Azok az emlékek régről. Amikor a villany sárga, barátságos fényében anya sütit sütött ősszel, és közben szellőztetett. Kinyitotta az ajtót, pedig kint hideg volt. Aztán felmosta a konyhát. Kint furcsa illat volt. -én azóta is őszillatnak hívom.- Az ég sötét, a borostyán velem szemben susogott, és a szomszéd házának a tetején még mindig ott volt a rózsa. Évek óta állt már ott. Egyszer felfutott oda az az egy, és ott virágzott, de nem rohadt el, csak kiszáradt, és még évekig ott díszelgett. Akkor még rokon élt ott. A tévében az a nyomozó atyás sorozat ment. Emlékszem, pedig nem is néztem. Ez az emlék a legerősebb az őszről. Már rég közölni akartam valakivel, vagy inkább mindenkivel. Ki akartam kiabálni, hogy Héj! Még erre is emlékszem! Pedig olyan régen volt, és én olyan kicsi voltam.
Bár élethűen le tudnám írni, hogy más is érezze. Hogy mindenki lássa, mert nekem ezek az emlékek jelennek meg a fejemben, amikor megérzem a tiszta csípős, füstös levegő illatát, és a jeges szellő érintését.
