Osamu Dazai könyvei utáni elmélkedések

A No longer human után elkezdtem olvasni a többi könyvet is. Ez az a hatás, amit egy jó író elér a közönségénél. Ahogy a többi könyvet olvasom, eddig még nem csalódtam.

 Osamu Dazai korunk egyik legelismertebb Japán írója. Megannyi ember üdvözíti csodálatos munkásságát. Az instagramon bukkantam rá nem is olyan régen, és csak azért olvastam el a könyvét, mert úgy reklámozták, hogy nagy hatású, főként mivel nem sokkal a megírása után az író végett vetett az életének. 

A könyv olvasása alatt én ezt a törénetet végig egy kis önéletrajznak tekintettem, és kb minden szót jól komolyan vettem és elgondolkodtam rajta, de a valóság igazából az volt, hogy az instás posztoló csak nagy hangsúlyt akart fektetni a könyvre, és a hangulatára. A valóságban ugyanis egy fikció egy olyan író tollából, aki nagy mértékben merített a magánéletéből az írásaihoz, ám a könyv nem önéletrajzi regény. 

Tény, hogy írónk véget vetett a saját életének, és szeretném körüljárni a témát, mert sokak számára érdekes lehet anélkül, hogy tundá. A könyvek még nincsenek magyarra fordítva, de nagyon remélem, hogy  legközelebbi jövőben készül hozzájuk fordítás, ahogy nyugaton népszerüségre tesz szert.

A No longer human azzal kezdődik, hogy főhősünk kinyilvánítja hogy az egész élete a kezdettől annak az árnyékában zajlott, hogy ő más mint a többi ember, és ráadásképpen az érzéseit sem tudja kimutatni, nem tud érdemben reagálni emberi interakciókban. 

Míg sokan közületek úgy érezhetik napjainkban, hogy igen! Én is így érzek! Nem, ez lehet annál valami több. Ennél a pontnál azért szeretnék megállni, mert sok probléma állhat a jelenség hátterében és az egyik ilyen, az autizmus. Az autista személy képtelen olvasni arckifejezésekből és eldönteni, hogy milyen reakcót kellene adniuk bizonyos dolgokra. Ennek a súlyossága pedig attól függ, hogy hol helyezkednek el egy bizonyos spektrumon. Az autizmus nem egy mentális betegség, hanem egy kis különbség az agyban, egy elváltozás ami miatt ők ugyanúgy teljes emberek, nem betegek de pl oktatásban és nevelésben sokszor másfajta bánásmódra van szükség, ugyanis a standard, az azokra specializálódott, akiknek nem ilyen módon müködik az agya. A másság lehet egy evolóciós folyamat is. Azaz lehet, hogy ahhoz, ahogy ezután fogunk élni, olyan agyra van szükségünk és egyre több lesz az ahhoz hasonló ember. 

Napjainkban már olyan gyorsan fejlődik minden, ahogy változhat a testfelépítése az emberiségnek, úgy az agy is változhat. Ahogy egyre több a felismert eset, láthatjuk, hogy az esetek száma nő. Talán pár év múlva már az lesz a normális, ami ma furcsa volt. De az is lehet, hogy az esetek száma nem növekszik, csak eddig nem ismertük ennyire és nem voltak megállapítva. Nem tudtuk, hogy valaki miért lett öngyilkos, vagy miért volt boldogtalan, mikor minden oka meg lett volna a szemünkben az örömre.

De persze ilyen érzelmek mögött állhat antiszociális személyiségzavar is. Ez nem mutatkozik túl kicsi korban, de ez a mentális különbözőség sokszor a pszichopátia alappillére. 

Nem ismerem az írót, és nincs is lehetőségem jobban megismerni, mint az írásait, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi őszinte szívből jövő érzés, amelyet megosztott velünk, és mennyi szolgál csak a szórakoztatásunkra. De az biztos, hogy ezen a világon sokan szenvedünk attól, hogy nem illünk bele a társadalomba. Nem tudjuk hogyan kell úgy örülni, hogy az másoknak is kielégítő legyen. Nem tudjuk, hogyan reagáljunk, hogy ne keltsünk nem tetszést és ezek az érzések kinőhetik magukat önutálattá is, amiért nem tudunk beilleszkedni. 

Osamu Dazai könyveiben mindig szerepel ez az alak, aki alkoholista és/vagy morfiumfüggő, akit kivetett a társadalom és most csak portyázik az éjszakában, nem tálálja amit keres. Amit keres az boldogság, megnyugvás, de ő maga sem tudja felcimkézni. 

Amire vágyik, az elfogadás, de nem másoktól és nem olyan áron, hogy neki kelljen megváltozni. Hiába fogadjuk el, hiába szeretjük. Egy dologra van szüksége és az az, hogy legyen egy biztonságos hely, ahol önmaga lehet. Ahol nem kell hazudnia, ahol nem kell színészkednie, maszkolnia. Ahol elfogadhatja saját magát olyannak, amilyen. De sokaknál el a hely sosem jön el, mert ez a hely mindenkinek saját magában létezik. Fejben. 

Azt hiszem valami ilyesmi zajlott az íróban. Képtelen volt elfogadni magát, mert más... képtelen volt felismerni a tehetségét mert egy olyan országban és egy olyan korban született, ahol ő nagyon más volt és ez nem volt ünnepelt, elfogadott tény. De hiába ismered fel a másságodat, magadon nem tudsz változtatni csak azon, amit kifelé mutatsz magadból. A viselkedésed, gesztusaid lehetnek megjátszottak és szerethetnek érte. Te mégsem leszel soha boldog elzárkózva egy ketrecben önmagadon belül valaki más ideáljának a határai által szabott örökös rabságban. 

Már megértem azt, amit Neji mondott a Narutoban a chuunin vizsga alatt. Akkoriban azt hittem, hogy jól értem, de valójában nem értettem olyan jól. 

''Látom nem vagy más csak egy elkényeztetett gyerek, és ezen sehogy nem tudsz változtatni. Aki egyszer elbukott, az bukott marad. Örökre értéktelen és haszontalan ember lesz. A születésünk pillanatában dől el, hogy melyik csapatba kerülünk, az elit harcosok, vagy az értéktelen hulladékok közé. Mindannyian elítélünk másokat, ahogy mi is elítéltetünk. A képességeink, a viselkedésünk, a kinézetünk alapján. Ahogy másokkal bánunk. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem változtathatunk meg.'' 

A nyers szavak akkoriban váratlaul értek, ez valami olyasmi, ami nagyon jellemzi számomra a Japán kultúrát. Az a szigorú megfelelés egymásnak és a társadalmi elvárásoknak. Szerintem ebben sok ponton Magyarország is hasonló, és ez mindkét országban megmaradt a mai napig, így fokozottan nehéz nem olyanak lenni, mint a többi ember. 

De vajon van egyáltalán olyan? Vajon a többi ember biztos egyforma mása egymásnak, és nem csak maszkok mögött szenvednek ők is, hogy olyasminek feleljenek meg, ami valójában nem is létezik? 

Akármi is a válasz, egyre valószínübb, hogy a modern bélyezési mánia idővel feloldja az emberek közötti falakat, és egyszer békében élhetünk majd egymással, ahol John Lennon megénekelte. De addig még nagyon hosszú út áll előttünk, és talán nem fogjuk már a saját szemünkkkel látni. 

Napjaink németországban Anyával!

 Szerdai reggelink után hosszan elbeszélgettünk egy latte machiato felett, mielőtt neki indultunk volna a városnak. Nem tudom, hogy volt-e célunk de a szép napsütés miatt indultunk el sétálni. 

A kertek már a szivárvány színeiben pompáztak, és habár a szél fújdogált és nem lehetett melegebb 13 foknál, már érezni lehetett, hogy tavasz van! 

Utunkat az óváros felé vettük, ahol furcsa kirakatokat és szép régi épületeket nézegettünk. 

Aztán egy szép régi épületben otthont kapó, de modern kávézóban találtuk magunkat. Az eredeti üvegezés tökéletessé tette a kedves kiszolgálástól és a szép latte machiato -tól amúgyis kellemes élményt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy a blogon hogy fogok említést tenni arról, hogy ezalatt a pár nap alatt hogy megváltozott a véleményem azzal kapcsolatban, amiket korábban írtam és videóban mondtam németországról és a lakóiról, amikor egy anyuka és a gyereke jöttek be a kávézóba. A régi üvegen keresztül persze nem láttam tisztán, hogy mi történt, csak egy kis kutyavisítást hallottunk, aztán hangos üvöltözést a nőtől, aki a gyerekeivel bejött. Először azt hittem, hogy a gyerekkel üvölt és meg is akartam jegyezni, hogy tragédia. Aztán anya elmondta, hogy valójában a nénivel üvölt és hogy a gyereket megharapta a kutya. Mielőtt azonban sajnálni kezdhettem volna a gyereket, láttam ahogy az anyuka lerángatja a nadrágját mindenki előtt. Semmi nem volt rajta, egy horzsolás sem. A kutya viszont ijedtében curikkolt, és a néni is rémülten milliószor is elnézést kért. Ettől függetlenül a sérületlen gyerek anyja nagy drámát csinált, erőszakkal lefogatta, és vissza rángattatta a nénit az alkalmazottakkal, akik látszólag nem nézték jó szemmel a meghurcolást, de nem tehettek mást. 

Abból, amennyit megértettem a dologból, a kutya valószínűleg nem lehetett volna a kávézóban viszont a néni egy helyi lakos, és gyakran járhat oda sütiért. A környéken körülményes lenne kutyát megkötni és kint hagyni, így besétálhat vele, amíg kifizeti a sütijét (mindeközben mellesleg Bristolban majdnem minden hely kutybarát már, úgyhogy nem nagyon értettem, mire van a felhajtás). A kutya - egy kicsi, ápolt szoba kutya - nem volt agresszív és a hangból ítélve, nem erőszakkal ment neki a gyereknek. Akinek van kutyája az tudja, milyen hangja van egy kutyának, akire pl rálépnek. Inkább úgy hangzott. A kis öreg néni rémülten ácsorgott ott, és várt a sorsukra. Látszott, hogy az a kiskutya a mindene, a kis társa.

A dolgozók viselkedése szintén arra utalt, hogy nem helyeslik a néni kálváriáját. Gyorsan el is hagytuk a helyszínt és ahogy mindenki más, mi is felcimkéztünk egy rosszalló tekintetet a nőnek.

Aznap már csak lazultunk és süttettük a hasunkat a nappaliban. Kibeszéltük a nap eseményeit és a nénivel történeteket. Közben azt kívántam, hogy bárcsak értettem volna minden szót és bárcsak a néni segítségére lehettem volna. Csak remélni merem, hogy a kiskutyát semmi szerencsétlenség nem érte az esemény miatt. Természetesen kívánom a fiatal anyukának, hogy vele szemben egy kicsit több megértést tanúsítsanak a fiatalok, ha majd megöregszik, és hogy egynap majd nagyon bántsa a mostani viselkedése. 

Csütörtökön céllal indultunk el. A helyi ajándékboltba indultunk. Eredetileg a munkatársaknak akartam volna valami nagy adag csokit. Út közben találkoztunk néhány életteli húsvéti díszítéssel. Úgy tűnik a németeknek a húsvét is ugyanolyan fontos, mint a karácsony! 

Közben elhaladtunk a város egykor legszebb részén, amit elmosott a 2022-es árvíz. Anya elmesélt egy csomó rémtörténetet. Ismerősről, aki nem tudta megmenteni a szomszéd nénit - helyette arra kényszerült, hogy végignézze a haláltusáját - az utcán siránkozó emberekről, a szegénységről, ami ezután jött. Hogy nekik szerencséjük volt, mert csak pótolható dolgokat veszítettek el, de a hónapokig tartó áram és fűtésnélküliség őket is megviselte. Szomorú volt még mindig látni, hogy ennyi idővel később is sokan a károkat javítgatják, akkora pusztítás történt.

 

Már az ajándékboltban. Habár nagy csomag kis csokikkal nem volt, ami volt, azt nagyon meg akartuk enni. K kapott is egy adagot, és magunknak is vettünk egyet-egyet abból, amit a legjobban meg akartunk kóstolni kinézetük alapján. Anya egy szép rózsaszín golyót szeretett volna kimarni a dobozból, én pedig a kis cseresznyéset.

Aztán egy kávézóban kötöttünk ki. A pult tele volt friss péksütikkel, amilyet angliában nem lehet találni a legjobb helyeken sem és mögötte a falon kenyerek sorakoztak a polcon. A wc-re egy keskeny kis fém lépcsőn lehetett a pince szinten lesétálni. A sütiket nem lehetett megállni, anya addig bíztatott, hogy egy epreset ki is választottam, de volt még egy vanília puddingos is, ami felkeltette az érdeklődésem. Talán majd legközelebb...

 

Később elnéztünk lakberendezési boltokba - anya itt talált új pohár szettet másnap, sajnos elfelejtettem lefényképezni - és aztán a cipő boltba. Ahhoz nem volt sok kedvem, mert féltem, hogy hozzám ragad egy cipő. Aztán úgy tűnt mégsem fog, mert papucsokat láttam, sport cipőket, csizmákat de semmi nem keltette fel az érdeklődésemet amíg... be nem sétáltam a szandálos sorba a magassarkúakhoz. Itt találkoztam az új arany szandálommal! Mintha a lábamra tervezték volna. Nem kellett másik méretet próbálni, és ahogy a tükörhöz sétáltam, meg sem éreztem hogy magas sarkakon haladok. Stabil, kényelmes és nagyon csinos.

Péntek reggel az új szivecskés, rózsas bögrémból ittam a kávét, amit anyátólkaptam előző nap az ajándékboltban. Nem tudom miért van ez a bögre megszállottságom. Talán a tea megszállottságom velejárója. De ez most tényleg egy nagyon szép bögre, és tényleg nagyon megéri bepaszírozni a hátizsákba!

 

Szombat hamar elérkezett, nem várt vendégként rontott ránk az utolsó nap. Elmentünk ebédelni az óvárosba. Tudom, hogy ez a kihagyhatatlan lehetőség elvesztegetése volt, hogy még egyszer anyja által készített ebédet egyek, de közben nem akartam, hogy arra pazarolja az utolsó napot, hogy főz. A séta frissítő volt, a napsütés pedig aranyat ért egy ilyen szürke tél után. 

Rátaláltam erre az érdekes napelemes padra, amin USB port várja, hogy bedugják a telefont. Szerintem óriási!

A helyszínen végre elkészült a várva várt fénykép is kettőnkről, amire kb egész héten készültünk, de sosem csináltuk meg végül. 

A pincér itt is nagyon kedves volt, ahogy a kávézóban a lány is, ahova ezt követően ültünk be. Rájöttem, hogy talán idegesíti őket, ha nem beszélsz németül és most anyával már kedvesek, mert ő beszél. Nem is számít igazán csak az, hogy jól éreztük magunkat. Kint ücsörögve a többi emberrel a téren, élvezve a napsütést. Volt benne valami Dolce Vita érzés. Mintha egy egészen másik világ lenne, nem olyan mint ami itt van Bristolban.

 

Ezzel az utolsó kis jegeskávézással búcsút is mondtunk a mi kis szabadságunknak. Másnap reggel hajnalban kelés, repülés, buszozás és persze a búcsú. 

Vasárnap hajnalban aztán végszóra a macitól is elbúcsúztam, ő a húgom macija. Aztán felvettük a nyúlcipőt nehogy lekéssem a gépet! Onnantól már csak a kenyérért kellett aggódni, amit anya sütött nekem. De végül is sikerült felvinni a gépre. Neki már nem jutott hely a hátizsákomban, így egy szatyorban vittem át a check in-en, és a reptérboltban vettem csokit a munkatársaknak, amellé tettem be a zacskóba. 

A búcsút aztán nehézzé tette, hogy anyék sokáig csak nézték ahogy sorban állok. Illetve az, hogy anya csak a fal mögött állt, ahonnan ki sem látszott, olyan kis pici volt. Egyszer csak egy szomorú kis kéz szomorú integetése bukkant fel Gábor feje mellett. Akkor eléggé elszomorodtam, hogy máris eltelt ez a hét és még nem tudjuk, hogy mikor lesz megint ilyen.